2015. április 27., hétfő

Patrick Ness: Háború a békéért

– Háború! Végre! – mondja a Mesterpolgár.

Három hadsereg masírozik Új Prentissvárosban. 
A céljuk ugyanaz, megsemmisíteni a másikat.

Todd és Viola az egész borzalom sűrűjében, nincs esély a menekülésre.

Hogy lehet véget vetni a pusztításnak? 
Mikor lesz béke? 
És milyen lesz az a béke?



A fülszövegből nem sok minden derül ki, csak annyit árul el, amit a második kötet elolvasása után már amúgy is tudunk. A történet ott folytatódik, ahol a Válasz és Kérdés-ben vége szakadt: kezdődik a háború a három sereg között. Egyfelől ott vannak a bolygó őslakosai, a szpakkerek, akik készek arra, hogy visszaszerezzék a földjüket, valamint a két ellenséges embercsoport.

Már az első oldalakon teljes káosz uralkodik, ahogy belecsöppenünk a csata kellős közepébe. A főszereplőink az előző kötetben elszakadtak egymástól: Todd háborúba indul a Mesterpolgárral és a seregével, Viola pedig az éppen leszálló, ismerős űrhajó felé vágtat, hogy segítséget kérjen tőlük.

A csatának ugyan vége lesz, de a háború még tart, és amennyiben nem akarják, hogy mindkét faj eltűnjön a föld színéről, Todd és Viola tudják, hogy békét kell kötniük a szpakkerekkel.
Csakhogy kiderül, hogy ez nehezebb, mint amilyennek tűnik.

Eddig is biztos voltam benne, hogy ez az ember tud valamit, de most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Patrick Ness egy zseni. Most, hogy befejeztem a Chaos Walking trilógiát, tudom, hogy új kedvencet avattam, és biztos, hogy még később is elő fogom venni a könyveket. Az első kötet teljesen beszippantott, lenyűgöztek az egyedi ötletek, és a világ, amit az író megalkotott, a második kötetnél pedig lerágtam az összes körmöm a nagy izgalomban.
Ez pedig... a Háború a békéért valami teljesen újat mutatott. Szinte úgy éreztem, hogy én is ott vagyok a szereplők között, velük együtt reménykedtem és izgultam, és képtelen voltam eldönteni, hogy bízhatok-e a Mesterpolgárban, vagy sem.

Todd és Viola. Hm... szeretem mindkettőt, bár Viola ebben a részben eléggé idegesített, ahogy játszotta a hisztikirálynőt, csak mert nem tudott Todd gondolataiban olvasni. Neki persze könnyű, mert mivel lány, az ő Zaja nem hallatszik, így soha nem tudott senki a gondolatai között turkálni. Engem kifejezetten idegesítene, és nem hibáztattam Toddot, amiért egy kis nyugalmat akart végre, hogy megtarthassa magának, amiket gondol. De Viola folyamatosan azt mondta, hogy ez már nem az a Todd, akit ő megismert, stb, stb, ilyenkor legszívesebben lekevertem volna neki egyet.
Szívszorító volt "látni", ahogy Todd végignézi a háború borzalmait. Ennek ellenére nem változott meg a hatására, és többször is elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint a Mesterpolgár. Egyébként eszméletlen, hogy az első kötet óta mennyit fejlődött Todd karaktere. Össze sem lehet hasonlítani azzal a sráccal, akit az első oldalakon megismerhettünk. Egyszerűen imádom őt, pedig emlékszem, először idegesített amiatt, ahogy bánt a kutyájával. Mostanra viszont már felnőtt, és egy jó szándékú, tiszta szívű, erős fiú lett belőle.

Todd és Viola kapcsolata lenyűgöz. Mindent, amit tesznek, azt egymásért csinálják. Ha egy egész sereget le kell győzni ahhoz, hogy megmentsék a másikat, akkor legyőznek egy egész sereget, és kész. Bármit megtennének, hogy a másik biztonságban legyen, és nincs olyan perc, hogy ne gondolnának egymásra. Közben pedig (végre!) szép lassan rájönnek, hogy ez több, mint barátság.

Tudom, hogy sokan az első kötet után eldobják ezt a sorozatot, mondván, hogy idegesíti őket a stílus. Az első résznél még engem is zavart egy kicsit, de csak az első 100 oldalig, utána már szinte észre sem vettem a nyelvtani hibákat, fel sem tűnt Todd kevés szókincse, annyira hozzászoktam. Ebben az utolsó kötetben már lényegesen kevesebb a hiba, nem csak azért, mert Todd nyelvtana sokat fejlődött, hanem mert több szemszög is van. Amik amúgy elég gyorsan váltogatják egymást, úgy 3-4 oldalanként. A második kötet óta Viola gondolatait is olvashatjuk, itt pedig már az egyik szpakkerét is, méghozzá az 1017-esét, akit az előző részben megismerhettünk. Ó igen, vele még lesznek bajok...

Ha már szóba jött, furcsa volt az 1017-es szemszögéből olvasni. Ugyanakkor érdekes is, hiszen jóval többet megtudtunk a szpakkerekről és a különös életmódjukról. Eleinte szinte semmit sem értettem, mi ez a dolog a Földdel, stb, de hamar ráéreztem, és lenyűgözött.
Ó, és külön öröm, hogy vele együtt visszatért egy olyan szereplő is, akit régebben nagyon kedveltem!
Ez a könyv egy valóságos érzelmi katyvasz. Megmutatja, hogyan teszi tönkre az embereket a háború, az erőszak, de arra is rávilágít, hogy a szeretet véget vethet az egésznek, megmenthet minket. Nagyon tanulságos, ugyanakkor teljesen felkavart, szívszorító volt. Főleg a vége... istenem, a vége! Valóságos idegroncs lettem, és már azon voltam, hogy ha Ness megöli valamelyik szereplőt, akit szeretek, akkor megkeresem, és addig kínzom, amíg nem ír egy könyvet, amiben feléleszti őt. Aztán végre úgy tűnt, hogy minden megoldódott, már éppen fellélegeztem, amikor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. De nem spoilerezek, olvassátok csak el! ;)

Nevetek és sírok egyszerre. Komolyan, ritkán olvasni ehhez hasonló mesterműveket. Egyszerűen sokkolt. Amikor letettem, csak az járt az eszemben, hogy "Bémeg, miért van vége? Hogy lehet így vége?". Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a sorozatot, de annyi biztos, hogy erős idegrendszer kell hozzá. Ha viszont nem olvastam volna, kimaradtam volna ebből a csodálatos történetből. Már most hiányzik, pedig még csak ma olvastam ki. Annyira eredeti, megdöbbentő, megható! Nem is értem, hogy kategorizálhatták ezt gyerekkönyvként, hiszen ennél azért sokkal mélyebb témákat boncolgat. Köszönjük, Patrick Ness! Csodálom a fantáziádat.

Történet: 5/5
Főszereplő(k): 5/5
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Todd

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése